2013. július 23., kedd

1. rész - A Lélek hangja



       


A hajó lágyan ringatózott alattam, elmerengtem, ahogy néztem a tengert és az éppen arra úszkáló halakat a kristálytiszta vízben. A nap korongja is lemenőben volt éppen, csodálatos fényekkel ragyogott és vörösre színezte a horizontot, ahogy bukott lefelé az égbolton és úgy tűnt, hogy lassan összeolvad a hatalmas víztömeggel. A tenger látványa mindig is örömmel töltött el, de az az este valóban különleges ajándékokat hozott számomra. Még soha sem töltöttem hajón az éjszakát a nyílt tengeren, kíváncsian vártam hát. Messze minden szárazföldi parttól, egy korallzátonyhoz közel horgonyoztunk le. Napközben itt lehet a delfinekkel találkozni és együttúszni, mivel idejárnak táplálkozni a zátonyokhoz, és közben ki-kijönnek játszani, ha arra méltó embereket észlelnek a közelben. Valahogy azért mindig a mi hajónkhoz jönnek oda és a csoportommal játszanak. Évek óta hozom ide az embereket, és újra és újra új élményekkel gazdagodom. Annyira boldog pillanat számomra is, amikor a csoportom először pillantja meg a Vörös-tenger szabadon élő delfinjeit. Szinte mindig elöntik az embereket az örömkönnyek, mert elkezdenek emlékezni valamire, amit már régen elfelejtettek. Igen, a delfinek azért vannak itt, hogy emlékeztessen minket arra, hogy lehet békében, szeretetben, örömben és együttműködésben is élni. Az erre való képességünket szeretnék ők újra felébreszteni bennünk és azt, hogy újra behívjuk a lelkünket az életünkbe. 

 
De térjünk vissza arra az éjszakára. Ott ültem a hajó orrában megbabonázva a látványtól, ahogy lassan besötétedett és feltűntek a csillagok az égen. A tiszta égbolton csillagok milliói jelentek meg,  és egyszerűen nem tudtam betelni a látvánnyal. Ilyenkor hatalmas hálát érzek a szívemben, amit már szavakkal kifejezni nem is lehet. Most azonban elragadtak a gondolatok, hogy hogyan is jutottam én ide és mennyire szerencsés vagyok, hogy most is itt lehetek. 

Abban a pillanatban sípoló, kattogó hangot és kisebb csobbanásokat hallottam meg. Pár percbe beletelt, míg rájöttem, hogy egy delfin úszott oda hozzám. Néztem és alig hittem a szememnek, rám nézett azokkal a hatalmas értelmes szemeivel és elkezdett beszélni hozzám. Körülnéztem hirtelen, hogy van-e még ott valaki rajtam kívül, de nem láttam senkit, mindenki bent volt az étteremben és jóízűeket nevettek és beszélgettek. 


Al’Mara vagyok, hát nem ismersz meg? – szólalt meg a delfin. Álmodban már sokszor találkoztunk és meditációkban is. Ott lakom benned, a szívedben már egy jó ideje.
Nem tudtam, hogy képzelődöm vagy valójában egy delfinnel beszélgetek. De úgy döntöttem bármi is legyen, hagyom magam és fejest ugrok ebbe a varázslatos pillanatba. A delfin pedig elkezdett mesélni…


Folyt.köv. :-)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése