A Lélek 3 sötét éjszakája

Felébredtem. Ma reggel egy rossz álomból ébredve nyitottam ki szemeimet. Nem tudtam mozdulni, csak feküdtem. Vajon élek, vagy meghaltam, tettem fel magamnak a kérdést. Láttam a szobát, a macskámat, aki egész éjjel mellettem aludhatott, csak a háta melegét éreztem az oldalamon. Ő sem mozdult most, csak nézett rám hatalmas zöld szemeivel. Olyan volt mintha nem is engem nézett volna, hanem egyenesen átnézett rajtam. Érdekes volt, mert egyáltalán nem ijedtem meg a halál gondolatától. Ezt könnyen letesztelhetjük, gondoltam. Ha át tudok menni a falon könnyedén, akkor valószínű, hogy meghaltam. Felültem az ágyban, kinéztem az ablakon. Mindent belepett a hó reggelre. Semmi más nem hallatszott fel, csak hogy valaki folyamatosan lapátolja a havat a járdákon. Felkeltem, és megpróbáltam a falon átmenni. Nem sikerült, de legalább jól bevertem a homlokomat. De ez izgatott a legkevésbé akkor. Megsimogattam az álmosan nyújtózkodó cicát is. Éreztem őt is, a puha bundáján végigsimítottam a kezem. Tehát semmi kétség, ÉLEK.

Már három napja a napot sem láttam, folyamatosan esik a hó és az eget felhők borítják. Minden reggel a konyhában köszönt engem a felkelő nap. A felkelő nap látványától sohasem tudok betelni. Olyan csodálatos és varázslatos. Bármi történik is, a nap minden reggel felkel, ha látjuk, ha nem. Egyébként a felkelő nap fényéből nagyon jól fel lehet töltekezni energiákkal, és én most nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen helyen lakom, ahol ennek minden reggel (ha elég korán felkelek) részese lehetek. Szóval már három napja nem láttam a felkelő napot. Három napja olyan érzésem van, mint akit mindenki elhagyott. A barátok, a társak és még a Jó Isten is. Elmondhatom, hogy ez elég kellemetlen érzés. Se egy telefon, se egy e-mail, se egy segítséget nyújtó kéz. A harmadik napon, ezen a reggelen döbbentem rá, hogy mi történik. Belémhasított a felismerés, „A Lélek három sötét éjszakája”. Rögtön próbáltam a múltban keresgélni, hogy én ezt már átéltem máskor. De akkor mi ez már megint. Aztán jött a magyarázat: „Ez mindig megismétlődik, amikor az ember elér egy bizonyos fejlődési szintet és egy új szakaszba léphet az életében. Ha átmegy sikeresen ezen a három napon, akkor feljebb léphet egy szintet élete lépcsőjén”. Olyan, mint amikor a hernyóból pillangó lesz. Meg kell szülnünk újra és újra önmagunkat. Csak mindig feljebb és feljebb tudunk jutni általa a tudatosság fejlődésének útján. Ez a felismerés megnyugtatott, és közben lám, a napocska is megmutatta magát az égen. Csak egy pár pillanatra kikukkantott a felhők mögül, de nekem ez azt jelentette, hogy jó nyomon járok, minden rendben, és vigyáznak rám, csak ezt az utat most egyedül kell megtennem. 

Megszülni saját magunkat, ez nehéz feladat. De az a tapasztalásom, hogy egyre könnyebbé válhat. Miután már volt részem ebben legalább négyszer, így van összehasonlítási alapom. De, be kell valljam, hogy azért bosszant egy kicsit, hogy a harmadik napon jöttem rá pontosan, hogy mi is történik velem. Ez azonban mégis előrelépés, mert az előző ilyen helyzeteknél, csak jóval utána tudtam beazonosítani a történteket. Természetesen ez egy folyamat, ami idáig elvezet. Csak kérdés, hogy észrevesszük-e vagy sem. Ha figyelünk a jelekre és követjük őket, akkor el tudunk jutni idáig. Ha nem, akkor elódázzuk az életünkben történő változás lehetőségét. Persze minél tudatosabban él az ember, annál jobban képes figyelni és felismerni a jeleket. Hála Istennek az Univerzum sohasem alszik, és mindig küldi a jeleket. A háromdimenziós világunkban ezek manifesztálódva meg is jelennek előbb-utóbb. Ha nem akarod észrevenni, akkor egyre hangosabban próbálja a figyelmedet felhívni. Mindig úgy kezdődik, hogy valami elkezd nem működni, pl. elromlik az autód, nem mennek jól a dolgok, úgy érzed beragadtál vagy beteg leszel. Amikor betegség formájában manifesztálódik a felhívás, akkor már az Univerzum kényszerít ágyba, hogy itt az idő magaddal foglalkozni és befelé figyelni. A saját harcod a saját belső démonjaiddal, árnyékaiddal. Ezt neked kell megküzdened saját magaddal.

Ilyenkor még az éjszakai álmaim is elhagynak. Általában emlékszem rájuk és sokat szoktak üzenni is. De ebben a folyamatban vagy nincsenek, vagy nem emlékszem rájuk, ez most talán a jobbik eset is. Vagy vannak, de azok éppen nem kellemesek. Ilyenkor még a tudattalanban lévő félelmek előjönnek, megmutatják magukat és végső feloldódásuk előtt még el akarják hitetni veled, hogy rossz vagy és szállj ki ebből a játékból, mert különben meghalsz. Nem szabad bedőlni nekik. Ezek is csak illúziók. Most nem segíthet senki. Illetve támogathat azzal, hogy tartja a Fényt nekem, de én ebből most csak azt érzem, hogy mindenki elhagyott és nincs kapcsolatom senkivel. Nyomorúságos érzés ez. De most már tudom, hogy a háttérben ott állnak a segítőim (földi és nem földi egyaránt), csak most én nem láthatom őket.

Fontos bízni abban az erőben, ami teremtett engem, teremtett téged, az embereket, az összes élőlényt és a világot, a földet, a bolygókat és a galaxisokat. A nap sem kérdezi meg minden reggel, hogy felkeljen-e. Bármi történik is, ő teszi a dolgát, világít, fényességet és meleget ad.

A hó még mindig folyamatosan esik odakint. A hóesés is egy folyamat része, ő sem gondolkodik, hogy essen vagy ne. Amikor itt az ideje, akkor havazik, majd elolvad és átalakul, majd felszárad…. és így tovább, a kör folytatódik. Mi emberek is megélhetnénk az életünket egyszerűbben és boldogabban, a folyamatoknak átadva magunkat.

A felejtés homályába alámerülve sírás és fájdalom közepette megszületünk. Aztán megtanulunk félni az élettől, és félünk a haláltól is. Ha a szeretet minden, akkor miért érezzük azt, hogy pont ettől szakadunk el a földre történő érkezésünkkor. A magasabb szférákban, az érzékek feletti birodalomban mindent áthat a szeretet. Egyszerűen csak VAN.  De akkor miért szakadunk el tőle? Mi értelme ennek? Talán, ha megtapasztaljuk itt a háromdimenziós világban, hogy milyen a „szeretet nélküliség”, akkor jobban tudjuk értékelni majd az igaz szeretetet. Nem, ennek így nincs értelme - dilemmáztam a kérdésen.

De mégis mindenki a szeretet keresi, ki így, ki úgy. De hiszen a szeretet mindenhol ott van, létezik, csak valamiért nem érjük el, nem tudunk hozzá kapcsolódni, vagy nem tudjuk a hozzá vezető ajtót kinyitni. De miért zárjuk be magunkat a szeretet elől? Ha csak egy karnyújtásnyira van, akkor miért nem érjük el?

Tegyük fel, hogy ott van a dolog előtted, amit a világon a legjobban szeretnél, de Te mégsem nyúlsz érte. Miért?

Ha ott van a boldogság karnyújtásnyira, akkor miért nem éred el? Mert vagy nem látod, hogy ott van, vagy ha látod, akkor félsz megtenni azt az egy lépést érte. FÉLSZ! Félsz attól, hogy összeomlik az illúzió körülötted, amit magadnak teremtettél. Félsz, hogy ha nem tudod te irányítani a dolgokat, akkor elveszíted önmagad. Pedig nem így van. Pont az ismeretlenbe való ugrással találhatod meg igazi Önvalódat. Ami fél a kontroll elveszítésétől, az csak az Egód. 

Mindig, aki a legjobban fél, annak van szüksége legjobban a szeretetre. A szeretet és félelem nem létezhet együtt. Ahol félelem van, ott nincs szeretet, ahol szeretet van, ott már nincs félelem. A szeretet pedig mindenhol, mindenben ott van, csak merd kinyitni a szíved kapuját, hogy beengedd. Az igazi szeretet nem követel semmit, csak van. A szeretet az egyetlen válasz. A szeretet a megoldás mindarra, ami nem működik a világban.